Fáradtan heverek egy fa árnyékában, a heti munka kiszívta minden erőmet. Ilyenkor nincs kedve az embernek semmihez. Egy agresszív ponty épp az előbb tépte szét matchbotos keszegező szerelékem, a tikkasztó nyári kánikulában semmi kedvem újra szerelni. Lassan elbóbiskolok a hűvös nyughelyen, de hirtelen hatalmas loccsanás riaszt fel kezdődő álmomból.

A víz felszínén vígan dorbézolnak az amurok. Végignézek a rezzenéstelen vízen, mindenhol árnyékok, egyik hatalmasabb, mint a másik. Megfogni őket? Ilyenkor hasztalan próbálkozás. Próbáltam pár centis eresztékkel, a közelükbe dobva, lassan, milliméterenként a szájuk elé húzni a kukoricaszemet. Figyelemre sem méltatták. Ám csodálatos, nyúlánk testük láttán elfelejtem a fáradtságot, hőséget, egy dolog lebeg a szemem előtt: megfogni az egyiket valahogy.

Régen, ifi koromban ilyen kánikulában is fogtuk az amurokat, méghozzá hungarocell golyóval. Fenekezve. De szép idők is voltak! Mindazonáltal nem hiszem, hogy a módszer ma is működne, bár ismerek olyan sporit, aki a mai napig babonásan hisz a hungarocell legendás erejében. Belőlem ez a hit már messze szállt.
Na igen, de akkor hogyan?

Sorra veszem a lehetőségeket, s hirtelen megérint az Isteni világosság! Alig egy hónapja volt itt, ezen a gyönyörű vízen a 24 órás megyei horgászverseny. Szerény személyem segítőként volt jelen eme nevezetes eseményen, s míg semmi dolgunk nem volt, természetesen horgásztunk ott, ahol lehetett. Ekkor mutatta Horváth Csaba barátunk (aki a versenyfelelős megtisztelő címét viseli egyesületünkben) azt a módszert, ami most kihúzhat a slamasztikából. Nem először láttam, hogy valaki a felsőkenyerezés módszerét alkalmazza a felszínen tobzódó halak ellen. Gyerekkoromban, Kovácsszénáján egyik ismerősöm mutatta már ezt a módszert, de ő teljesen eltérő módon alkalmazta. Nyolcvanas damil, üvegbot, hatalmas horog, rajta kenyérkocka, ezt a nádas vagy egy bokor közepébe dobta. Ha kapás volt, a hal szinte kitépte a szereléket a dzsumbujból, az elakadástól nem kellett félni. Na meg attól sem, hogy a hal kereket old.

A módszer, amit Csabától tanultam lényegesen "finomabb". 30-35-ös zsinór, erősebb (pl. bojlizó) bot. A szerelék nem túl bonyolult, 30-40 grammos ólmot fűz a zsinórra, ütköző nélkül, lehetőleg jókora furattal a közepén, hogy a zsinór minél könnyebben csússzon benne. A főzsinórra köti a nagyméretű pontyozó horgot, erre kerül a szikkadt kenyérkocka (minél szikkadtabb, annál nehezebben csócsálják le az azonnal megjelenő kishalak). A bedobás után a kenyér feljön a víz tetejére, de az ólom rögzíti a kívánt távolságban, tehát nem úszkál el mindenfelé. A kapás, gondolom, egyértelmű. Éjszaka is kiválóan alkalmazható, az orsó elé kapásjelző karikát kell tenni, mert ugye a vízen úszkáló kenyérkockát ilyenkor nem látjuk.

Persze most, itt, egy szál matchbottal képtelenség lenne ezt a módszert alkalmazni, tehát indulás haza. Másnap délután viszont "erősebbik" pergetőbotommal felszerelve álltam a parton, hónom alatt egy vekni kenyér.
Évek óta nem pecáztam ilyen nyugodtan. Egy hozzám hasonló, nyughatatlan horgász számára ez kész felüdülés. Nem dobtam percenként, nem suhogtattam a víz felett a zsinórt, nem lőttem negyedóránként újabb gombóc etetőanyagot. Sötétedni kezdett, mikor eltűnt a kenyérkocka a víz tetejéről. Bevágtam, majd a viszonylag finom szerelékkel fél órás, rendkívül élvezetes fárasztás után kimerítettem a közel 6 kilós amurt. Lefényképeztem, aztán visszaengedtem a vízbe.
Magamban pedig büszkén elkönyvelhettem: na, már így is fogtam halat!