A balatoni horgászatok is mélyen megmaradtak bennem, bár ott még jóval több gondot okoztam. Vannak csecsemőkori képeim, amelyek a Balaton partján készültek, a nagypapám horgászik, én meg a babakocsiban szunyókálok. Óvodás koromban a gumicsónakommal mindig a nádasban kötöttem ki, és ilyenkor mindig keservesen sírni kezdtem, és addig nyafogtam, amíg a felnőttek fel nem függesztették a horgászatot, és ki nem húztak a stéghez.

Tíz éves korom környékén kezdte mondogatni a papám, hogy kiválthatnám az engedélyem, majd segít felkészülni. Ez mindig elmaradt, az iskola mellet nem volt igazán időm komolyabban foglalkozni a horgászattal.
Ma már van engedélyem. 2003 nyarán találkoztam a barátommal, egy nyaralás alkalmával, ahová egy volt osztálytársnőm hívott el, hogy a megismerjem a barátait. A gyékényesi kavicsbányató volt az úticél, ahol a srác elkezdett minket horgászni tanítani. Aznap este rántott halat ettünk...

Még azon a nyáron elvitt engem egy közeli kis tóra, ahová nem kellett engedély. Mondanom sem kell, ő két pontyot fogott én meg úgy tízet-tizenötöt. Azzal védekezett, hogy ez a kezdők szerencséje, majd amikor ezt másoknak is elmeséltük, akkor azzal vágott vissza, hogy mindig az én botomat kellett felcsaliznia (akkor még nem fogtam meg a csontit!), és nem volt ideje horgászni. Na igen - mosolygok rá ilyenkor - de miért van az, hogy azóta is mindig megismétlődik?

Az első bot, amit a barátomtól kaptam, egy teleszkópos Sea Monster matchbot volt, amit a Sión próbáltam ki. A bottal nem volt semmi baj, csak a víz ne folyt volna! Idegesített, hogy mindig ki kell venni, meg újra bedobni, közben összegubancolódik a zsinór, és nem fogok semmit. Ahogy melegedett az idő, jött az első hal, aztán még egy, és így tovább. Gyönyörű kora tavaszi nap volt, sosem felejtem el...
Kedvenc horgászmódszerem a spiccbotozás, aminél különleges filozófiát alakítottam ki: a nagy halat mindenki meg tudja fogni, de a kicsit... ha már untam a folytonos dobálgatást, a part közelében megpróbáltam kis halakat fogni, azok közül a legkisebbeket. Hogy a méretet ellenőrizni tudjam, egy vödörbe raktam őket és összehasonlítottam. Persze, utána mindig mennek vissza a vízbe.

Az idei év legemlékezetesebb horgászata a Kígyós-csatornán volt. A nagypapám, a barátom, meg én indultunk el a három naposra tervezett kirándulásra. Már hetekkel előre megterveztünk mindent, és egy keddi reggel vágtunk neki a kalandnak. Az út hosszú és fárasztó volt. A Kígyós-csatorna gyönyörű víz, de az első benyomás hatalmas csalódás volt. A part nagyon mocskos, szeméthegyek mindenhol. Egy férfi felkészített minket, hogy vigyázzunk, mert sok a tolvaj arrafelé. Elmesélte, hogy egész éjjel horgászott és hajnalban két fenekező botja mellett elbóbiskolt. Amikor felébredt, látta, hogy a botoknak hűlt helye. Valaki cigarettával elégette a zsinórt és megfújta a felszerelést. Ennyit a szemfüles helyiekről, gondoltuk, és nagy reményekkel indultunk valami kultúráltabb helyet keresni. Röpke két órás keresgélés után találtunk is egy olyan eldugott kis részt, ahol nem gázoltunk bokáig a tökmaghéj, nejlonzacskó és konzervdobozhalmok között. Az élővilág nagyon változatos arrafelé, sok olyan madarat láttam, amit még azelőtt sehol.
Este nyárson megmelegítettük a sült húst, amit a nagymamám sütött nekünk, és vártuk az éjfélt. Én egy óra körül elaludtam, mert nagyon kifárasztott az út. Reggel melegre és madárdalra ébredtem, és a fiúk elújságolták, hogy telt az éjszaka.

A fogást nem nevezném kivételesnek, de akadt hal: ponty, balin, keszeg. Megfogtam életem első védett halát, egy gébet, amit visszaengedtem, azon kívül kisebb keszegek jöttek csak a horgomra, de jól szórakoztam.
Remélem jövő évben is lesznek ilyen, vagy még emlékezetesebb horgászataim, amelyekre szívesen emlékszem majd.