Néha úgy érezzük, rosszabb nem is lehetne. Semmi sem sikerül, mindenki ellenünk fordul, a munkahelyen és otthon áll a bál, vagyis: haragban a világgal. Talán mindenki számára ismerős az érzés.
Mit tesz ilyenkor az Ember?

Némelyek az italban keresnek vigaszt, mások a szerencsejátékban, egyesek pedig hétvégi bulikon randalírozzák végig a várost, levezetve ezzel a bennük felgyülemlett feszültséget. S ha így vagy úgy kitombolta magát, hétfőre mindenki megnyugszik, s morogva bár, de bölcs belenyugvással kezdi előröl a hetet. Rohanó világunk - ahogy mondani szokták - áldozatai vagyunk, bár ezt a világot, ha nem is közvetlenül, de mi kergetjük őrületes hajszába.
Vannak azonban egyesek, akik a civilizáció bűvköréből menekülve megpróbálnak lassítani ezen a folyamaton - önmaguk számára. A recept egyszerű : végy egy kedves kis vizet a közelben, kapd hátadra, kezedbe a megfelelő alkalmatosságot, s hátad mögött hagyva bút s bánatot tölts el egy hétvégét a parton. Ha hal is van a vízben, nem jelent hátrányt, sőt! A harmadik pontyod fárasztásánál a legkisebb problémát a főnök tenyérbe mászó modora fogja jelenteni. A lényeg, hogy bírja az előke, jól akadjon a horog, a hal ne induljon az akadó felé...s ha a zsákmányt visszaengedve mosolyogva bámulod kába farkcsapását, mely ismét a szabadság felé repíti, rájössz: a főnököd sokkal kevesebb nálad, ha máskor nem is, de ebben a pillanatban biztosan.

Őt nem altatja a szobájában békakórus, nem tudja, milyen csodálatos egy valódi, szabadban főtt halászlé, nem ébred rigófüttyre, s nem is sejtheti, hogy ennek a csodának akár részese is lehetne.
Ha ő nyári szabadságát tölti, drága éttermekbe jár, márkás autóval villog és samponnal hajat mos a Balatonban. Ez a civilizáció? Pedig máshogy is lehetne csinálni. Például így.
Egy gyönyörű kis patak partján bandukoltunk s megpróbáltunk a horgászatra koncentrálni. Nem igazán ment. Temérdek gondolat motoszkált a fejemben, ezer kérdés, s egyikre sincs válaszom. Péter utánam baktatott hatalmas gumicsizmáival, a vizet nézte, de ő sem azt látta, a gondolataiba merült. A júniusi napsütésben szikrázó víz csak fokozta a fejfájásom, amivel már péntek óta kínlódtam. Legszívesebben hazamentem volna, de...minek? Porosodjak a szobában a tévét bámulva, esetleg valami könyv mögé bújva?

Leültem a partra. Péter néhány méterrel lejjebb szöcskével ejtegetni kezdett. Először, mióta kijöttünk, feledve minden gondot, körülnéztem. Gyönyörű volt a táj. Még látszott a leveleken a reggeli harmat. A patakot körülölelő kis mezőn egy lepkepár libbent át, könnyedén csapongtak a virágok között, táncukat látva megkönnyebbült a szív, kitisztult az önsajnálatra ítéltetett agy. A szemközti parton feketerigó kotort egy bokor alatt, közben ragyogó okos szemével kíváncsian figyelte elmélyülten horgászó barátomat, majd csőrébe kapva zsákmányát, egy jókora földigilisztát, faképnél hagyott minket.

Szemlélődésemből halk csobbanás riasztott föl, ideje volt a halakra összpontosítani. Vékony zsinór, kis horog, krumplibogár csali. Halk füttyentés a közelemből, Péter büszkén mutat fel egy kis domolykót. Mire felszerelek, már második domiját engedi vissza a vízbe.

Feljebb ballagok pár métert, és óvatosan, szinte lopakodva bújok az egyik bokrocska mögé. A bogár halkan pottyan a vízre, hagyom egy pár métert úszni. Egy kíváncsi domolykó cuppanva veti magát rá az egyik vízre hajló levél alól. Bevágás után a horog ül, de kiemelés közben a ficánkoló hal lerázza magát a horogról, s a partszéli sásba pottyan. Lekászálódok a meredek oldalon, a halacska visszakerül éltető elemébe.
Ismét feljebb megyek úgy tíz-tizenöt métert. Lecserélem az alaposan megtépázott bogarat. Feszülten figyelem a vizet. A patak itt elterül, lelassul, szinte egy helyben áll, sok szép halat adott már ez a hely. Ismét halk füttyentés, Péter egy fél kiló körüli domit emel a magasba. Örülök a halnak, mert barátom arcáról eltűnik a gond és a töprengés. Buzgón fényképezni kezdi a halat, majd lemászik a parton, hogy visszaengedje. Figyelmemet ismét a víznek szentelem, és ekkor...három hatalmas domolykó úszik el komótosan alattam. Először nem hiszek a szememnek, hiszen lehet vagy másfél kilós mindegyik. Óvatosan pöccintem a bogarat eléjük, valószínűleg egymással vannak elfoglalva, mert nem ijednek meg a mozdulattól. Bezzeg máskor! Elég, ha meglátják a víz felszínén fodrozódó zsinórt, azonnal elszelelnek.
Abban a pillanatban, ahogy a bogár puhán pottyan a vízre, az egyik levél alól kiront egy hatalmas árny, s a többiekre ügyet sem vetve hangos csettintéssel nyeli le szerencsétlen áldozatát.

Azonnal bevágok a csali kicsi mérete miatt, a horog ül. A sekély vízben megakasztott domi hatalmasat csap, majd szinte azonnal beáll a sodrásba, s iszonyú erővel húzni kezd. Bár kisebb, mint három társa, minden furfangot bevet, hogy megszabaduljon tőlem. Péter, aki messziről hallotta a csobogást, s látta a görbülő botot, lélekszakadva rohan hozzám. A hal úgy tíz méterre járhat tőlünk, de még mindig távolodik. A finom szerelék bírja, akadó nincs, barátom már lent a parton topog, gond nem lehet, mégis: pattanásig feszült idegekkel tartom a botot, s próbálom megfordítani a halat. Kit érdekel most bármi más! Ki foglalkozik a családi perpatvarokkal, a főnöki önkényuralommal, a többi hasogató gonddal! Ez a néhány perc csak az enyém, az enyém is lesz örökké, s ezt az örömöt senki sem ronthatja el. Vissza-visszalopott méterekkel a domi már előttünk köröz, ereje fogytán. A part előtt megáll, Péter a hasa alá nyúl, kiemeli az izmos, gyönyörű haltestet a vízből. Fényképezés, a fárasztás részleteinek megtárgyalása következik, mint mindig. Ugyanúgy örül a halnak, mintha ő fogta volna, bár ezzel én is mindig így vagyok. Az élmény közös.

S ha hétfőn reggel valaki felsóhajt: "Már megint egy hét!", vagy a főnök rakoncátlankodni kezd, eszembe jut a reggeli napfényben fürdő kis patak, a benne hancúrozó domolykókkal, s máris elviselhetőbb lesz minden.