Érdekességek >> Tengeri óriások

Minden bálna cet, de nem minden cet bálna - mert csak a sziláscetek bálnák. De akár fogascetekről, akár bálnákról van szó, ezek a hatalmas tengeri állatok mindenképpen igen érdekes emlősök. Tökéletesen alkalmazkodtak a vízi élethez - testük teljesen halszerű, mellső lábuk uszonnyá alakult át. Hátsó lábuk eltűnt, helyette hatalmas vízszintes farkúszó alakult ki. Nincs szőrük, legfeljebb szájuk körül vannak tapintószőrök, testhőmérsékletüket a bőr alatt kifejlődött vastag szalonnaréteg biztosítja. Persze tüdejük van, levegőt lélegeznek be a fejükön levő egy-két orrnyíláson keresztül. Hihetetlen gyorsan, egy-két másodperc alatt cserélődik a levegő, ezért érthető, hogy több atmoszféra nyomással lökik ki az elhasznált meleg levegőt, amelyből valóságos sűrű gőzfelhő keletkezik. Ezt a minden fajra jellemző alakú felhőt valaha víznek gondolták.
A bálnák közt van a legnagyobb emlősállat, az óriásbálna vagy norvégiai kékbálna.

Ez átlag harminc méter, de akadt már harmincegy méteres példány is. A kékbálna - mint az összes sziláscetek - apró tengeri állatokkal, főleg két és fél, háromcentis rákokkal táplálkozik. 130 tonnányira is megnő ezen a táplálékon; igaz, a gyomra kétezer liternyit fogad be egyszerre. Szájában mindkét felső állkapocsról három-négyszáz szarulemez lóg le. Ezeknek alsó vége sörteszerűvé hasadozik. Ez az a szűrő, amelyen az apró állatok fennakadnak.
Ennek az óriásnak a kölyke sem éppen kicsi: hét méter hosszú és kétezer kiló. De hát a vízi emlősök gyerekeinek nagyon jól felkészülten kell a világra jönniük, hiszen első perctől kezdve otthonosan kell mozogniuk életelemükben, a tengervízben. A cetanyák a vízben szoptatják gyerekeiket. A tejforrás minden cetnél az anyaállat ivarnyílása mellett, kétoldalt bőrredőben van, szopáskor az emlő kibuggyan, és a fiatal állat valósággal rászívja magát. Majd minden cetnek egy kölyke van egyszerre - s igen tápláló, nagyon zsíros, kevés víztartalmú tejükön a fiatal állatok hihetetlen gyorsan fejlődnek. Az óriásbálna hétméteres kölyke két hónap múlva már tizenhat méteres.

A fogascetek között is vannak óriások, ilyen az ámbráscet, ez is megnő húszméteresre. A fogascetek nagy halpusztítók, közöttük van a tengerek félelmetes rablója, a kardszárnyú delfin, amely úgyszólván minden víziállatot megtámad. A nagy bálnáknak csakúgy nekimegy, mint a delfineknek, a fókáknak. Egy-egy nagy bálnát legtöbbször több kardszárnyú delfin támad meg, leszaggatják uszonyait, farkát, ajkát, kiszaggatnak testéből húsdarabokat, s az egyre több vért vesztő állatot úgy tépik szét végül, mint a farkas csapat áldozatát. Különös előszeretettel tépik ki áldozataik nyelvét - ez, úgy látszik, kedvenc csemegéjük.
A kardszárnyú delfin sem éppen kicsi, a hím jó tízméteres, a nőstény ennek fele. Ezek is - mint a legtöbb cetféle - csapatosan szoktak vadászni. Tengerészek nevezték el a cetcsapatokat "iskolának", s a név átment a közhasználatba.
Az utazókés tengerészek kedvencei a játékos delfinek, ezek a kis termetű, nagyon értelmes fogascetek. Persze a delfinek is nagy rablók, amit már az is bizonyít, hogy átlag kétszáz foguk van. A delfinek nem emberkerülők, sőt akadt már olyan is, amelyik önszántából kereste fel az emberek társaságát, játszott velük, eltűrte, hogy lovagoljanak rajta. Új-Zélandban Aukland városának volt egy ilyen nevezetes delfinje, amelyik éveken keresztül rendszeresen felkereste az Opononi Beachben a parti vizeket és az emberek társaságát.

A delfinekről olyan hírek is elterjedtek, hogy fuldokló emberek segítségére siettek, a víz fölé emelték a kapálózó embert. Már a görög mondák közt is szerepelt egy híres énekes, Arión - ez egyébként történeti személy - esete, akit tengeri útján a hajósok ki akartak rabolni, és meg akartak ölni. De az énekest a delfinek hátukra vették, és partra vitték.
Ezek a mesék - mint legújabban kiderült - nem feltétlenül mesék. A delfinek ugyanis beteg társaikat valóban megsegítik. Két állat közreveszi a beteget, s a víz fölé emeli, hogy levegőhöz jusson. Sőt újszülöttjüket is így juttatják levegőhöz. Így megvan a valószínűsége, hogy fuldokló emberen is segítenek.
A cetek általában világpolgárok. Óriási utakat tesznek meg az óceánokban, nem egy fajuk valóságos menetrendszerű vándorutakat bonyolít le. Sok minden felderítetlen még ezekről az óriásokról - amelyek közt vannak persze kétméteres "törpék" is -, hiszen az eddig ismert százegynéhány faj közt nem egy alig kerül szem elé.
Különösen érdekesek még az egyszarvú narvál és a primitív, kis termetű - egyméteres - édesvízi delfinek meg a trópusi tengerek parti vízéiben élő; főleg növényevő félsós vízi delfinek és a tintahalakkal táplálkozó, mélytengeri állatnak számító kacsacsőrű cet.
A vízi emlősök közül a cetek jóformán mind élő állatokat zsákmányolnak, és ezekkel táplálkoznak - más szóval ragadozó életmódot folytatnak. A cetek azonban nem igazi ragadozók, a vízi emlősök valódi ragadozói a fókák.
A fókák első pillantásra is sokkal emlősszerűbbek, mint a cetek. Remek prémjük van - igaz, ez az értékes szilszkin az emberrel kapcsolatban csak vesztüket szolgálja -, lábuk úszóláb, de még láb, és életük egy részét a szárazföldön töltik. A fiatalok itt nőnek fel, az öregek itt házasodnak. Illetve pontosabban itt élik háreméletüket.
A Bering-tenger közepén a Pribilovszigeteket ősidők óta a medvefókák birtokának lehet tekinteni. Legalábbis mióta ember tud róluk, rendszeresen ide járnak. (A többi fókafajnak is megvan a maga sajátos tanyahelye,) A szigetek hónapokon keresztül üresek, lakatlanok. Egy szép napon, május közepén meg jelennek a tengerben az első előőrsök: fiatal és öreg hímek. Ha semmi gyanúsat nem észlelnek, partra merészkednek. Az előőrsöket egyre több hím követi, amelyek dühös versengésben igyekeznek a háremhelyet biztosítani. Egy-egy "szultán" nagyjából huszonöt négyzetméternyi területet igényel. A táborhely felosztása június közepére fejeződik be, és körülbelül ekkor megérkeznek a nőstények is. A hímek nem túl gyöngéden igyekeznek minél több nőstényt háremjükbe terelni. A fiatal hímek a tengerben úszkálnak, és a partra kergetik a nőstényeket - úgy látszik, ez a legények egyik főhivatala. Más dolguk és joguk nincs is, a vén bikák a hárem közelébe se engedik őket, csak a nagy telep szélén szállhatnak partra és vonulhatnak a szárazföldre. A nőstények - az állapotos anyaállatok - megérkezésük után néhány nappal megszülik a kölyköket. Az -ifjú fókák ugyan néhány nap múlva ismerkednek már a vízzel, de legfeljebb a sekély vízben kísérleteznek, és jó sokára mehetnek csak a tenger lagúnáiba, mikorra igazi szőrruhájuk kinő. Csak ezután fog neki az anyjuk az úszóleckéknek.
A vén szultán közben erősen vigyáz háremére, jóformán állandó őrjáratot tart nehezen kivívott lakóterülete körül, és jaj annak, aki megpróbál behatolni. A"gyereknevelés" első ideje után a szerelem is kivirágzik a szultán és rabnői között. A szaporodási időszak augusztus közepén fejeződik be. Ezután az öreg, lesoványodott, kiéhezett „szultánok" szedelőzködni kezdenek, otthagyják táborhelyüket, háremhölgyeiket, és visszatérnek a tengerbe.
A szultánok távozásával minden, addig szigorúan tartott rend felbomlik a táborban. A legények, az addig kitiltott egyhárom éves hímek csakúgy összevissza közlekednek a táborhelyen, mint a nőstények vagy a fiatalok.
Szeptember közepére már a fiatalok is megtanulnak úszni, és egyre több állat hagyja el a táborhelyet. November végére újra üresek a szigetek.

Az oroszlánfókák és a sörényes fókák nagyjából ugyanígy ülik nászukat. A valódi fókafélék közül - az eddigiek úgynevezett füles fókák voltak - a Baltitengerben gyakori kúposfókák hímjei is háremet gyűjtenek maguk köré, amelyre féltékenyen vigyáznak. A kölyköket any juk magas sziklaparton szüli meg, ahová nem ér el a dagály. Nem is szabad, hogy víz érje őket, mert az újszülöttek puha, sárgásfehér gyapjúszerű "csecsemőruhában", embrionális szőrzettel születnek. Csak négyhetes korukban nő ki normális szőrzetük, s csak ekkor mehetnek a vízbe. Addig a tanyahelyükön hevernek, és várják vissza a tengerből szoptató anyjukat. Ez a helyzet más fókafajoknál is.
Ám vannak olyan fajok is - például a borjúfóka -,amelyeknél a kölykök már az anyaméhben levetik csecsemőruhájukat, és kifejlett bundában látják meg a napvilágot. (A csecsemőruha a szülésnél a placentával együtt távozik el.) Ezek nyomban a szülés után úszóképesek.

A fókák a mérsékelt égöv tengerpartjain és a hideg tengerekben jóformán mindenütt előfordulnak. Csak a trópusi meleg tengereket nem szeretik, bár még ide is be-betévednek. Érdekes, hogy a gyűrűs fóka alfajai elzárt tengerekben, sós-, sőt édesvizű nagy tavakban is megtalálhatók. A Kaspi-tengernek, a Ladoga-, Onyega-, Bajkál-tavaknak megvannak a fókáik. Ezek a tavi alfajok nyilván még abból az időből maradtak vissza, amikor ezeket a területeket tenger borította.
Végül még a legkülönlegesebb alakú fókafajról, a rozmárról halljunk néhány szót. Ezek a nehézkes óriások a társas életet szeretik. Nagy falkáik családokból állnak, egy-egy család egy bikából, több tehénből és fiatalokból áll. A bika erő
teljesen védi családját idegen hímek ellen, de más ellenség ellen is. Ha egy nőstényt lövés ér, a bika a sebesültet hátára veszi, és igyekszik vele elúszni a veszélyes helyről. A nőstények fáradt kölykeiket veszik hátukra, s úszás közben hátukon hordják. Ha a rozmáranya elpusztul, legtöbbször egy másik nőstény veszi gondjaiba az árvát.
1967-ben a már vagy tízéves múltra visszatekintő guayanai Georgetownban megkezdett és sikeres kísérletek után Floridában öt manatuszt telepítettek be az édesvízi öntözőcsatorna-rendszerbe. Ezek a tengeri tehenek hihetetlenül falánkok, egy-egy jól fejlett példány napi fogyasztása 45-50 kg hínárnövényzet. A floridai kísérlet elsősorban azt van hivatva tisztázni, hogy édesvízben jól megmaradnak-e ezek a tengerparti állatok. A csatornarendszer 3200 km2, és a különféle hínárok, víz alatti növények hihetetlenül gyors szaporodása a hajózást, halászatot szinte lehetetlenné teszi. A gyomirtó szerek használata pedig nemcsak az értékes, ritka növényzetet pusztítja el, hanem a víziállatokat is veszélyezteti. Arról nem is beszélve, hogy százezrekbe kerül. A tengeri tehenek pedig „ingyen" pusztítják éppen azokat a hínárnövényeket, amelyek a legtöbb galibát okozzák.
A zoológusok öröme az lenne, ha a manatuszok ilyen módon törvényes védelem alá kerülnének, és a példa nyilván más trópusi országokban is követésre találna. Így remélhető, hogy a tengeri teheneket, manatuszokat, dugongokat sikerül a kipusztulástól megmenteni. .
A szirének - mert így hívják a manatusz- és dugongféléket egyesítő emlősrendet - sekély parti tengerek állatai. Külsőleg a cetekre emlékeztetnek, de nincsenek rokonságban velük. Ezek is szőrtelen, halszerű lények, de ártalmatlan növényevők. A manatuszok újvilági állatok, a dugongok az óvilág és Ausztrália partjai mentén élnek. A dugongok ragaszkodnak a tengervízhez, a manatuszok számára ez nem létkérdés. A szirének szörnyű, ormótlan külsejű, 2-3 méteres otromba állatok. Annál különösebb, hogy ezek a formátlan lények szolgáltatták az alapot a félig hal, félig ember hableányok, sellők, szirének fantáziaképeihez.