Érdekességek >> Tavak és patakok élővilága

A víz a világ egyik legfontosabb nyersanyaga. A szárazföldi növények érte kutatnak tapogatódzó gyökereikkel, a mezei és erdei állatok a partjához vonulnak inni, táplálkozni, vagy egyszerűen csak fürödni és játszani. Egyes szervezetek képtelenek nélküle szaporodni. A víz roppant hatást gyakorol a szárazföldi élet egész szövevényére. Az amerikai sivatagokban élő vasfák és cserszömörcefélék magvai csak akkor képesek kicsírázni, ha a száraz folyómedreket időnként elárasztó átmeneti vízfolyások magukkal ragadják és lekoptatják őket. Ráadásul az édesvizeket gazdag állat- és növényvilág népesíti be a gyönyörű úszó vízililiomoktól kezdve a fényes óriáscsíborig.

Ha horgászni indulunk, nem kell kifejezetten csak a halfogásra koncentrálni. Figyeljük a természetet! Mindig óvatosan közelítsünk meg bármiféle vizet, legyen az egy csendes tó vagy egy gyors vizű patak, mert sosem tudhatjuk, miféle állatot pillanthatunk meg a parton. Lehet, hogy éppen ott iszik egy róka, hermelin vagy menyét, de egy gém is halászgathat a parton. Még olyan szerencsénk is lehet, hogy szarvascsapatot pillantunk meg, vagy Észak-Amerikában élve, egy hódot, amint éppen egy fatörzset vonszol a vízen át, hogy azzal javítsa ki gátját vagy a házát. Találkozhatunk lefekvés előtt néhány falatnyi vízinövényt bekapó pézsmapocokkal vagy kiszökött nutriával is.

Amikor közelebb érünk, madarak és emlősök lábnyomai után kutathatunk az iszapos parton, és a folyó mentén találkozhatunk a partifecskék, a gyurgyalagok vagy a jégmadarak üregeivel. Nagyon lassan közelítsük meg a vizet, nehogy hirtelen felbukkanásunk, tükörképünk vagy lépteink nesze elriassza az ebihalakat, gőtéket, vízibogarakat és apró halakat, amelyek szeretnek a sekély vízben tartózkodni! Talán a délelőtt és a kora délután a legalkalmasabb időszak a tavacskáknál és a csendes patakoknál való nézelődésre, mert a nap melegétől az apró lények aktívabbá válnak, és ilyenkor elegendő fény is van a megfigyelésükhöz. Part menti utunk során ne feledkezzünk meg a növények szárainak megvizsgálásáról sem, a vízirovarok lárváinak levetett bőrét keresve. Szerencsés esetben néha találkozhatunk egy furcsa lénnyel, a szitakötő lárvájával, amely valami marsbéli szörnyetegre emlékeztet, amint egy tavi káka szárán mászik fölfelé. Ilyenkor figyeljük türelmesen!

Látni fogjuk azt a csodálatos átalakulást, ahogyan ez a nehézkes, barna, visszataszító külsejű lény átalakul csillogó kék vagy piros szitakötővé. Alig lehet elhinni, hogy az egyik a másikból lett. Az egész napos út végén nagyon hasznosnak találtuk azt, hogy csendben elüldögéljünk a tavacska vagy patak partján, és egyszerűen csak figyeljük szürkületkor az állatok életét. Különféle vízimadarak érkeztek, miután egész napjukat a földeken táplálkozva töltötték, és apró denevérek suhantak el a víz felett, hogy gyorsan igyanak egy kortyot. Végül tanúi lehetünk az éjjeli állatok felbukkanásának: vidrák indulnak vadászni, vagy egy borz jelenik meg, hogy fejét a patak vizébe merítse. Egy tavaszi estén a békák és varangyok seregestül gyűlnek össze a tocsogók és tavak partjain, hogy párosodjanak és megszólaltassák csodálatos alkonyi kórusukat.

Ahogy a madár a levegőre támaszkodik, ugyanúgy hat a vízben a felhajtóerő a vízi szervezetekre. A legtöbb vízinövénynek például nincs szüksége merev, elfásodott szárra, hogy felegyenesedve állhasson - elég, ha a vízre támaszkodik azáltal, hogy leveleit úszni hagyja. Az áramlatoknak és örvényeknek - a víz alatti világ, szeleinek - is megvan a maguk haszna. Az apró szervezeteknek nem kell azon erőlködniük, hogy egyik helyről a másikra jussanak; sokan csak lebegnek vagy sodródnak, és az egysejtűek finom, gyengének tűnő csiklói meg a kis rákocskák apró csápjai tökéletesen megfelelőek a liliputi utazásokhoz. A víz a túlzott hőmérséklet-ingadozásoktól is megvédi lakóit, mivel sokkal lassabban melegszik fel vagy hűl le, mint a környező levegő.

A vízi élet a fenti előnyök mellett természetesen nehézségekkel is jár. Azoknak az állatoknak és növényeknek, amelyek egy helyben szeretnek élni, különféle módszereket kell kidolgozniuk arra, hogy lehorgonyozzák magukat, máskülönben elsodorná őket a víz. Az olyan nagyobb élőlényeknek, mint a vízibogarak, halak sőt még a vidrák is, szintén szembe kell nézniük nehézségekkel; a vízben ugyanis sokkal nehezebb gyorsan mozogni, mint a levegőben. Ezek a lények áramvonalassá alakultak az evolúció során, hogy könnyebben haladhassanak előre a vízben az ellenségeiktől való menekülés vagy a préda üldözése során. A vízinövények számára valószínűleg a víz átlátszósága a legfontosabb tényező. Minden növénynek megfelelő mennyiségű fényre van szüksége a fotoszintézishez, és minél mélyebbre merülünk a vízben, természetesen annál kevesebb fényhez jutunk, különösképpen, ha a víz zavaros is. A víziállatoknak viszont a megfelelő oxigénellátás a legfontosabb. A jéghideg vízben is csak a levegő oxigéntartalmának egyhuszada található, a melegebb vízben pedig még ennél is kevesebb. Egyes élőlények "légzőcsöveken" keresztül légköri oxigént lélegeznek be. Mások, mint például a csíkbogarak és a vízipoloskák egy igen ötletes, búvárkészülékre emlékeztető megoldást találtak. Levegőbuborékokat visznek magukkal tracheanyílásaikba (ezek a rovarok légzőnyílásai) préselve, és ha ezek elfogynak, újabbakért mindig visszatérnek a felszínre.

Megint más lények közvetlenül a vízből vesznek fel oxigént, vékony membránjaikon át diffundáltatva be a testükbe. Ennek végrehajtására igen bonyolult szervek is kialakultak, mint például a halak kopoltyúi, illetve az egyenlőszárnyú vagy kis szitakötők lárváinak a farokból tollasan kinyúló bélkopoltyúi. Ez a berendezés azonban újabb problémát vet fel, mégpedig azt, hogy a membrán felett folyó vizet is felveszi az állat, és így felhígítja a testnedveket. Így azután, bármennyire különös is, mindezeknek az édesvízi lényeknek szükségük van valamilyen módszerre, hogy vízfeleslegüktől megszabaduljanak.

Egyes egysejtűek, mint az amőbák vagy a papucsállatkák, nagyon egyszerű megoldást találtak, amit igen szórakoztató mikroszkópon keresztül megfigyelni. A víz egy lüktető űröcskének nevezett zsákocskában gyűlik össze, ami szemünk láttára nő egyre nagyobbra és nagyobbra, míg egyszer csak az élőlény összehúzza ezt, és kifecskendezi ezáltal a vizet testéből. A vízi gerincesek, így például a halak esetében a vesék látják el ezt a feladatot, míg a kétéltűek vizet is "lélegeznek" ki és be a bőrükön át, amikor lemerülnek - ahogy viszont a szárazföldön a tüdejüket is használják.

A víz felszíne egészen más világot kínál. Ha valaki elég könnyű hozzá, a szó szoros értelmében sétálgathat a víz"bőrén". Ezt a hártyát a felületi feszültség hozza létre, ami abból ered, hogy a vízmolekulák jobban vonzzák egymást, mint a felettük lévő levegőt. Ennek eredményeként mintegy mennyezet borítja a tavacskát. A molnárpoloskák és a víztaposó poloskák már bemutatták azt a "bűvészmutatványt", hogy miként lehet egy varrótűt a víz felszínén lebegtetni. A felületi feszültség az olyan lényeket is segíti, amilyen például a hanyattúszó poloska, amelyik a tó mélyéről meredeken a felszínre emelkedik, és a mennyezetre függeszkedve farokrészét kidugja a vízből, hogy levegőt gyűjtsön. Ennyiből is látható, hogy a vízi életmód ugyanolyan összetett, mint a szárazföldi - törődni kell a mozgással vagy a helyhez kötődéssel, a megfelelő mennyiségű fény, oxigén és a táplálék megszerzésével. Mindezekre a tényezőkre hatással van az élőhely: állóvíz vagy folyóvíz, meleg trópusi tó vagy hideg vizű medence az északi sarkvidéken, sekély vízben vagy lenn a mélyben.

Egyes vízinövények egyenesen megdöbbentőek, mivel háromféle levelük is van. A nyílfűnek például a víz alatti levelei leginkább a fűszálra emlékeztetnek, míg a felszínen úszók laposak és oválisak, és ráadásul még nyílhegy alakú, az ég felé mutató, levegőbe emelkedő levelei is vannak. Egy ilyen növény természetesen a legkülönbözőbb állatoknak kínálhat otthont, hiszen ha úgy tetszik, számos különböző lakhelyet tartalmaz. Levegőbe emelkedő levelei kényelmes pihenőhelyek az olyan kifejlett repülő rovarok számára, amelyek fejlődésük korábbi fázisában vízben élő lárvák voltak - ilyenek például a tegzesek, a vízimolyok és a szitakötők.

A szitakötő, ez a falánk szárnyas vadász minden bizonnyal egyike a legélénkebb rovaroknak, amelyekkel a vízpartokon csak találkozhatunk, amint prédára lesve üldögél őrhelyén, egy levélen vagy egy nádszálon. Gyors és erőteljes repülésének, valamint rendkívül éles látásának köszönheti, hogy szinte bármely más repülő rovart képes elfogni, továbbá - mivel minden szitakötő féltékenyen őrzi saját territóriumát - képes felismerni a betolakodókat, megkülönböztetve őket egy-egy párnak választható fajtárstól. Ha elég szerencsések vagyunk, megfigyelhetünk két, egymás mögé kapcsolódva repülő szitakötőt.

Ez a párosodási lánc szaporodási ceremóniájuk része. Az egészen fiatal békák, amelyeknek éppen csak hogy kinőtt a lábuk és felszívódott ebihal kori farkuk, szívesen pihennek meg a víz fölé nyúló vagy a vízen úszó leveleken. A szárakon, közvetlenül a vízszint alatt találkozhatunk a keringőbogarak különös, sárból készített kokonjaival, és a tarka vízimoly kokonjaival, amelyeket egy levéldarab borít be. A vízimoly lárvája természetesen hernyó. Nos, azt gondolhatná valaki, hogy a víz színe alatt eléggé különös dolog egy hernyóra bukkanni, de ez a sajátos lény kitűnően alkalmazkodott az itteni élethez.

A lárva valamiféle szendvicsben lakik egy felszínen úszó levél fonákján, és ezt a helyet önmaga készítette el úgy, hogy egy levélből néhány centiméter hosszúságú darabot levágva, selyemszállal odaragasztotta azt a levélfonókhoz. Ebben a burokban a lárva tökéletesen szárazon marad, és a feltételezések szerint azt az oxigént lélegzi be, amit a levél a fotoszintézis során kiválaszt. A vízimoly hernyói, a többi hernyóhoz hasonlóan, levelekkel táplálkoznak, de ehhez a fejüket ki kell dugniuk kis vízhatlan tokjukból. Testüket olyan tömött szőrzet borítja, hogy ilyenkor a szőrszálak sem az oxigént nem engedik elillanni, sem a vizet nem engedik beáramlani a tokba - ami igencsak figyelemre méltó alkalmazkodás. Sok más lény is benépesíti ezt a tótágast álló világot az úszó levelek fonókán. A Bryozoák vagy magyarul a mohaállatkák számos képviselőjével is találkozhatunk. Noha egyes Bryozoa-telepek valóban nagyon hasonlítanak a mohafoltokra, valójában igazi, mozgásra képes állatok. Telepestül kelnek útra, ám igen valószínűtlen, hogy bármiféle olimpiai bajnokságot nyerjenek, mivel óránként csupán körülbelül két centimétert tesznek meg. Tapogatóik finom csillóinak hullámszerű mozgatásával sodorják táplálkozáskor a lebegő szervezeteket a szájukba. Ha az ember vissza akarja szerezni a kalapját vagy más hasonló, vízbe esett tárgyat, tapasztalni fogja, hogy maga felé kanalazó mozdulatokkal olyan vízáramlatokat tud kelteni, amelyek elérhető közelségbe hozzák a kalapot. Ezek az egyszerű állatok ugyanezen elv alapján szerzik meg a táplálékukat.

Az áttetsző, finoman fonalas hidra, amely leginkább egy hosszúkás tengerirózsára hasonlít, szintén a víz alatti leveleken élő kicsiny és egyszerű lények közé tartozik. Magával ragadó élményt nyújt egy ilyen hidrát begyűjtve akváriumban vagy akár egy nagyobb befőttesüvegben gondozni. Rokonaihoz, a tengerirózsához és a medúzához hasonlóan a tapogatóin neki is számos nematocisztának nevezett csalánsejt található - ezek segítségével bénítja meg a zsákmányát. A hidrákat nem könnyű észrevenni, mikor az ember először emeli ki a levelet a vízből, mivel ilyenkor apró, kocsonyás cseppekké esnek össze, de ha befőttesüvegbe tesszük a levelet és azon hidrák vannak, akkor néhány óra múlva úgy egy centiméter hosszú, fonálszerű lényeket fogunk látni, amelyek mindegyike vad fazonú tapogatófrizurát visel. Alapjukkal az üveghez tapadva a hidrák parókájukkal integetnek abban a reményben, hogy sikerül vízibolhákat vagy apró férgecskéket fogniuk. Tavasszal és nyáron a levelek fonákjáról összegyűjthetjük a mocsári csigák petéinek miniatűr szágópudingra emlékeztető, kocsonyás, ikraszerű tömegeit, valamint a nagyon csinos tányércsigákat. Ezek különösen érdekesek, mert valójában szárazföldi csigáktól származnak, és így ma is tüdővel lélegeznek, nem úgy, mint a kopoltyúval lélegző valódi vízicsigák.

Néha megfigyelhetünk ilyen csigát egy-egy tocsogó felszínén lebegve "lábbal felfelé", ahogy lélegzetet vesz. Ám ha észreveszi jelenlétünket, nem sokáig marad a felszín közelében. Hirtelen kipréseli magából a levegőt, és egy kőhöz hasonlóan egyenesen zuhanni kezd a tavacska feneke felé. Egyes úszó levelek alatt szinte bizonyos, hogy találunk majd apró, sötét dudorokat: ezek ragadozó planáriák. Ezek a halált hozó laposférgek csúszkálásuk közben minden útjukba kerülő állati lényt meg csigapetét bekebeleznek. Leginkább éjjel aktívak, ide-oda siklanak táplálékot keresve, amit a testük hasoldalából kitüremkedő garatjukon át nyelnek le. Ez a szervük olyan erőteljes, hogy képesek vele kisebb darabokat kitépni egy élő zsákmányállatból - egyszóval olyan lények, amelyekkel a legkevésbé sem kívánatos sötét éjjeleken összetalálkozni, ha az ember vízicsiga vagy valami hasonló. Ha szeretnénk összegyűjteni néhányat ezekből a különös és érdekes lényekből, a sekély vízbe lógassunk be egy cérnaszálra kötözött húsdarabot. Másnap reggelre a lakomázó laposférgek egész kis gyűjteményét fogjuk rajta találni.

A vízililiom levelei természetesen számos vízi élőlény kedvenc tartózkodási helyei, és gyakran láthatunk madarakat, például vízityúkokat meg szárcsákat, amint a leveleket forgatják fel, hogy összeszedegessék a fonákjukra tapadt csigákat és egyéb apró állatokat. De az úszó levelek fonákón élő állatok legtöbbje a levegőbe emelkedő leveleken és szárakon is megtalálható. Ilyenkor vehetjük hasznát a madzagra kötött horognak, bár a dolog néha nem éppen szórakoztató, mert a horog gyakran köveken meg gyökereken is fennakad. A levelek felfordításához hasonlóan eredményes lehet, ha vízinövények csomóit húzzuk partra; egy csendes, tiszta vizű tóból például zöldmoszatok törékeny fonalainak hosszú darabjait is kihúzhatjuk, vagy egy úgynevezett "folyami szivacs"-csal beborított növényszárat. Ebbe a szivacsba viszont, amelyik nevét egy gyenge megfigyelőképességű természetbúvártól kapta, hiszen éppen hogy tavakban él, esetleg az erdei fátyolkák (szivacslegyek) hegyes lárvái ágyazódnak bele.

Különféle piócákat is partra húzhatunk így, amelyek arra vártak a növények között, hogy halak, békák vagy csigák hátán lovagolva útra keljenek, és foghatunk szurokfekete vízibogarakat és élénkvörös víziatkákat. Ne feledjük: egyes piócák, így például a tópióca, nem áldozatuk vérét szívják, hanem egészben nyelik azt le! A tavacskák fenekén, a kövek, iszap és bomló növényi részek között különféle laposférgek és piócák élnek, de e terület elsősorban a különféle rovarok ki nem fejlődött alakjainak a birodalma. Ha letelepszünk egy kis tocsogó vagy tó partján és szemügyre vesszük az előttünk lévő kis területet, különféle lényeket pillanthatunk meg nyüzsögni a fenéken, amint szemünk hozzászokott a vízen keresztüli szemlélődéshez. Tegzeslégylárvák mászkálnak ide-oda ezüstös tokjaikban; a tokokat rejtőzködésül vagy védekezésből ágacskákkal, kavicsokkal, levéldarabokkal vagy homokszemekkel díszítették fel. A sekély vizek bizonnyal legvérszomjasabb ragadozói, a szitakötőlárvák is a fenéken élnek. Egy természetbúvár azt mondta, ha egy szitakötőlárva akkora volna, mint egy ír szetter, akkor a világ egyik legvérszomjasabb és legveszedelmesebb állata lenne.

Figyeljünk csak meg egyet türelmesen a víz fenekén, és megértjük, hogy mire gondolt! Épp csak arra úszik egy kérészlárva, egy ebihal vagy akár egy kisebb hal, és hirtelen egy rettentő, sarokvasakra járó ácskapocs (amilyeneket építkezéseken láthatunk) nyúlik ki a lárva feje alól. Kicsapódik, a végén lévő hatalmas karmok ujjakként zárulnak a zsákmány köré, és a lárva maga felé húzza, hogy kiszívja áldozatát. A fenéklakók összegyűjtéséhez használhatunk egyszerű hálót, de ha merítőkanalat veszünk a kezünkbe, akkor számos mikroszkopikus lényt is befogunk, amelyek közvetlenül az iszapszint felett siklanak ide-oda. Ebben a külön kis világban élnek az amőbák és rokonaik, az Árcellák, bárkaállatkák, amelyek héjat készítenek, és így leginkább miniatűr, mozgó keménykalapra emlékeztetnek. Olyan állatok is hálónkba kerülhetnek, amelyek magában az iszapban élnek, mint például a kagylók, különféle légy- és, szúnyoglárvák, valamint a földigilisztákkal rokonságban álló férgek. Öntsük a zsákmányt egy lapos, fehér tálba, amelyben egy kis víz van, hagyjuk az árnyékban, és kisvártatva megfigyelhetjük, miként élnek ezek az iszaplakó lények a víz és a sár találkozási felületén.

Az iszapréteg számos növény- és állatfaj tartózkodási helye télvíz idején. Találhatunk itt különféle rovarlárvákat és bábokat, téli álomba merült csigákat, csíkbogarakat és keringőbogarakat, valamint a vízinövények „áttelelő rügyeit". Télen éppoly eredményes lehet a merítőkanállal végzett gyűjtés, mint tavasszal vagy nyáron.Egy viszonylag nagyobb tocsogóban vagy tóban megszámlálhatatlan szabadon sodródó szervezet él. Egyes növények, mint a békalencse meg a békatutaj, pázsitként borítják a vízfelszínt, és ott vannak a víz alá merülő növények is, mint például a különleges húsevő rece meg a borzhínár, ezek életciklusának egy része a víz alatt történik. A lebegő élőlények túlnyomó többsége azonban mikroszkopikus méretű. Ezek alkotják a planktont, apró egysejtű és többsejtű növényeknek, állatoknak ezt a különös koktélpartira hasonlító társaságát. A kovamoszatok, járommoszatok és a zöldmoszatok alkotják a fitoplanktont - ezek, ahogy nevük is mutatja, fotoszintézisből élnek. Mindenütt képesek életben maradni, ahol a napsugárzás áthatol a vízen. Egy nagyobb tó közepén ők képezik a táplálkozási lánc alapját, mivel a nagyobb növények közül csak néhány nő kint a nyílt vízben. A plankton állati részét, a zooplanktont papucsállatkák, kerekesférgek és az olyan apró rákocskák alkotják, amilyen a Daphnia meg a Cyclops. A fitoplanktonnal táplálkoznak (és adandó alkalommal egymással is), így alkotva a táplálkozási lánc következő fokait. A zooplankton legtöbb tagja - mivel aprók - ki van szolgáltatva a vízáramlatok hatalmának, bár egyesek kissé úszni is tudnak, és csendes időben lassan fel vagy lefelé mozogva kiválaszthatják a nekik megfelelő vízréteget.

A tocsogók és tavak élőlényei közül elsősorban a ragadozók tudnak jól úszni. Vannak falánk és gyorsan úszó rovarok, bogarak: közéjük tartoznak a hanyattúszó poloskák, az óriási tutajpoloskák, amelyeknek az imádkozó sáskáéhoz hasonló fogólábaik és injekciós tűre emlékeztető szívó szájszerveik vannak, a keringőbogarak meg a nagy, fényes csíkbogarák. E rovarokat óvatosan fogjuk meg, mert alaposan megcsíphetne minket. Erőteljes állkapcsaik révén szinte minden olyan víz alatti állat táplálékuk lehet, amelyet képesek legyőzni. Az óriási tutajpoloskák például saját maguknál kétszer nagyobb halakat is el tudnak fogni és megenni. Bár a bogarak és poloskák meglehetősen rágós falatok, azért természetesen táplálékul szolgálnak a nagyobb halaknak meg a partközeli vízben táplálkozó gémeknek és récéknek. A halakban az a csodálatos, hogy a denevérekhez, méhekhez meg számos más állathoz hasonlóan olyan érzékszerveik vannak, amilyenek nekünk embereknek nincsenek, ezért olyan világban élnek, amelyet nehéz elképzelnünk. A halak azzal az egészen különleges képességgel vannak megáldva, hogy érzékelni tudják a víz rezgéseit, ami rendkívül hasznos számukra. A rezgéseket okozhatják zsákmányállatok és ragadozók, továbbá a fajtársak, amennyiben haliskolát alkotó fajokról van szó, sőt még az is, ahogyan a víz egy kövön vagy nővényen megtörik, nem is beszélve arról az ügyetlen horgászról, aki túl súlyos léptekkel jár a parton. Ez a különleges érzékszerv az oldalvonal, amely vékony, sötét vonalként húzódik a hal mindkét oldalán. Valójában kicsiny pórusokkal ellátott barázda ez, mindegyik pórusban apró, kocsonyás anyaggal borított szálacskák csomóival, amelyek ide-oda hajladoznak a víz áramlásának megfelelően. Csodálatos lehet, ha nemcsak szeme van valakinek, hogy láthassa, mi történik körülötte, hanem ugyanakkor érezheti is ezeket a történéseket, ahogyan testünkkel érezzük a szelet vagy a hozzánk érő ujjakat. A halak számára a látás éppoly fontos, mint az oldalvonal, és a hímek közül sok ragyogó színű nászruhát ölt a nőstények elkápráztatására. Márciustól júliusig például a hím tüskéspikó máskor tompa színeit ragyogó vöröses narancsszínű halrészre, élénkzöld hátra és kéken irizáló szemekre cseréli fel. Egyes halak, így az ázsiai lövőhal, egyformán élesen látnak víz alatt és felett.

A patakokban és folyókban az élet szempontjából legfontosabb tényező az, hogy a víz folyik. A mozgó víz hőmérséklete alacsony, de állandó, és sokkal több oxigént tartalmaz, mint az állóvíz. A patakokban élő szervezetek túlnyomó része egyáltalában nem volna képes életben maradni egy tavacska csendes, meleg, holt vizében. A gyors folyású patakokban az okoz nehézséget, hogy a lebegő szervezetek nekicsapódnának a szikláknak, vagy elsodródnának a köves mederben. Az áramlás tisztára mossa a patak medrét, nem hagyva hátra mást, mint köveket és kavicsokat, és ebben a növények még akkor is nehezen verhetnének gyökeret, ha megbirkóznak az áramlással. Leginkább kovamoszatok, zöldmoszatok és esetleg egyes vízi lombosmohák és májmohák alkotják a növényi életet, rátapadva a sziklákra, kérgessé vagy csúszóssá téve azokat. Ennek eredményeképpen a patakok táplálkozási láncának alapját nem a lebegő fitoplankton vagy a nagyobb vízinövények képezik, mint a tavakban és tocsogókban. A legfőbb tápláléklelő forrás kívülről származik; fák lehullott levelei és ágai, elhullott állatok maradványai és a termékeny erdei talaj esővíz szállította hordalékai.

A leveleket az áramlattal való sodródásuk közben baktériumok és gombák támadják meg, tegzeslégy- és álkérészlárvák szabdalják darabokra, és e darabokat hálót szövő tegzeslárvák és cseszlék meg kérészek lárvái gyűjtik össze és falják fel. Néhány más apró élőlény is él az örvénylő vizekben. Közéjük tartoznak a karmosbogarak lárvái, amelyek a sziklákat borító moszat lekaparásával tengetik életüket.

A gyorsan folyó vizekben élő teremtmények legtöbbje leleményesen alkalmazkodott környezetéhez. Egyesek ellaposodtak, hogy így védett hasadékokba húzódhassanak. Az álkérészek és a kérészek lárvái, valamint a rájuk vadászó laposférgek mind erőteljes, lapított testű állatok. Egyes tegzeslárvák kövekhez ragasztják vagy kavicsok súlyával pányvázzák ki tokjaikat. Egyik fajuknak, a hálószövő tegzesnek nincs tokja, hanem apró horgokkal rögzíti magát, arra várva, hogy a víz valami táplálékot sodorjon selymes hálójába. A cseszlék lárváinak nemcsak horgai vannak, de selyemszálból sodort biztosítókötelei is. Ezek a különös rovarok lenyűgöző módszerrel jutnak ki a vízből, amikor eljön a felnőtté válás ideje. A báb oxigént vesz fel a vízből, mégpedig annyit, ami nemcsak a lélegzéshez elég, hanem arra is, hogy buborék jöjjön létre a rovar teste és a báb burka között. Kikeléskor a rovar apró ezüstös műholdként emelkedik a víz felszínére, ahol a buborék szétpattan, és íme, ott a rovar, száraz szárnyakkal, felszállásra készen.

A gyorsan áramló patakok legfőbb ragadozói a halak. Az izmos, áramvonalas testű pisztrángok tavasszal rovarlárvákkal táplálkoznak, nyáron pedig áttérnek a vízbe hulló rovarokra. Kisebb testű vadászok az apró botos kölönték, amelyek kövek alatt élnek és rovarlárvákkal, pisztrángikrával meg -ivadékkal táplálkoznak. Ám a legkülönösebb víz alatti ragadozók minden bizonnyal a vízirigók, ezek a rigókhoz hasonló madarak. A vízirigók képesek orrlyukaikat lezárni, és a víz alatt "repülni", sőt a fenéken gyalogolni is, rovarokat meg apró halakat keresgélve.

Amikor az örvénylő vízáram síkságra ér, a sodrás lelassul, és így néhány növény már gyökeret verhet a kövek közt. Gyakran láthatjuk a hosszú levelű víziboglárkát meg a vizitormát, ahogy hajtásaik a folyás irányába hajladoznak. Még lejjebb az áramlás tovább lassul, és kezdi lerakni a hegyekből magával hozott hordalékot. Ebben az új iszapban sok vízinövény képes növekedni, otthont nyújtva a legkülönbözőbb állatoknak. Megjelenik a plankton, és a patak életközösségének egy része most már a pocsolyák és tavak jellemzőit veszi fel. Mindazonáltal számos folyami élőlény jól átszellőztetett vizet igényel, és találkozhatunk olyan teremtményekkel, amelyek a teljesen álló vizekben nem tudnak megélni.

A héjfedős csigák egy része (nevüket azért kapták, mert házukhoz egy állandó ajtó, a héjfedő (operculum) kapcsolódik) kopoltyúval lélegzik, ellentétben a tüdős mocsári csigákkal. Egyes halaknak, így a péreknek, márnáknak, szivárványos ökléknek, rákoknak és a folyami rákoknak szintén viszonylag oxigéndúc vizekre van szükségük. Nos, igencsak gyorsnak kell lennünk, ha folyami rákot akarunk fogni.

Ezek a rákok kiválóan látnak nyeles szemükkel, amelyek el is fordíthatók, s így a hátulról közelítőt éppúgy megpillanthatják, mint az előttük lévőt. Ha veszély fenyegeti őket, remek menekülési taktikájuk van. Legyezőszerű farkuk szorosan a hasuk alá csapódik, és a sugárhajtású gépekhez hasonló módon száguldanak a vízben, hátrafelé. Legjobb éjszaka vadászni rájuk, amikor a vízfenéken portyázgatnak, apró állatokra, dögökre vadászva, és meg-megállnak vízinövényeket legelni. Egy darabka romlott hús, amit a vízbe lógatunk, biztosan magára vonja a figyelmüket, de ha megfogjuk és akváriumban tartjuk őket, sose feledkezzünk meg arról, hogy ezeknek az állatoknak hathatós levegőztetésre van szükségük!